Történet

1906-1907 körül, amikor az új század éppen, hogy nyitogatta kapuit, végzett egy generáció a Liszt Ferenc alapította budapesti Zeneakadémián. A legtehetségesebbek és legradikálisabbak: Bartók Béla, Kodály Zoltán és – akkor még – Weiner Leó. Velük született meg a magyar avantgárd zene, a modern magyar „műzene” (a korabeli szóhasználat szerint). A korszak sugallta a modernizmus felerősödését: jelentős és kevésbé jelentős zeneszerzők Európa-szerte keresték a zene új útjait – kávéházakban, polgári szalonokban, világkiállításon, balettszínpadon, a jövő vízióiban és a múlt álmaiban. A zenetörténet egyik izgalmas fejezete volt ez. Az új zene zászlóbontása sehol nem ment harc nélkül Európában, de Magyarországon különösen kemény héja volt a „császári és királyi” konzervativizmusnak. Így, annak ellenére, hogy a XIX. század legfontosabb két zeneszerzője, Erkel Ferenc és Liszt Ferenc – más-más szempontból – újító szellemben alkotta meg életművét, a modern magyar zenének nemcsak a befogadása, hanem már a megszólaltatása is falakba ütközött. Ezeknek a falaknak az áttörésére jött létre 1911-ben az Új Magyar Zene Egyesület, amelynek központi alakja Bartók Béla volt. Visszatekintve, Bartók szűkszavúan foglalta össze a csoport létrehozásának motivációját és egyben korai széthullásának okát:

„A meg nem értés oka egyebek között az is volt, hogy az újabb zenekari művek majdnem kivétel nélkül meglehetősen tökéletlen módon kerültek előadásra; nem volt sem megértő dirigensünk, sem alkalmas hangverseny-zenekarunk. Mikor a harc nagyon kiéleződött, 1911-ban néhány fiatal zenész, köztük Kodály és én is, megkíséreltük egy Új Magyar Zeneegyesület alakítását. A vállalkozás tulajdonképpeni célja egy önálló hangversenyzenekar szervezése volt, amely az újabb és legújabb zeneművészeti alkotásokat elfogadható módon adta volna elő.”

Az Egyesület létrehozásában Bartók és Kodály 1910. márciusi bemutatkozó szerzői estjeinek általában értetlen fogadtatása mellett pozitív példa is szerepet játszott: a Waldbauer Vonósnégyes megalakulása és heroikus munkája az új magyar zeneszerzők kompozícióinak megszólaltatásában. Új nagyzenekart – támogatás hiányában – azonban nem tudtak szervezni, így az Egyesület szerényebb programmal kezdte meg rövid pályafutását: néhány kamaraesttel, amelyek közül az első kettő vonult be hangsúllyal a történelembe. Ezeken Bartók zongorázott: részben kollégái műveit, részben olyan kompozíciókat a régmúltból és a közelmúltból egyaránt, amelyek kora hangverseny-repertoárjából hiányoztak. Zenetörténeti érdekesség, hogy az egyesület elnöki posztját Kacsóh Pongrác töltötte be, akinek nevéhez a korszak legnépszerűbb magyar operettje, a János vitéz (1904) kapcsolódik, amely egyben új, de lokális fejezetet nyitott a műfaj történetében. A sokoldalú Kacsóh Pongrác zenei újságírói tevékenységét a magyar avantgárd elismertetésére fordította, ezzel is elévülhetetlen érdemeket szerezve rövid, de tartalmas pályafutásának. A progresszív kritika üdvözölte az Egyesület megalakulását – a korszak egyik jelentős festője, Berény Róbert az új művészet kiáltványának is beillő cikket közölt az UMZE-hoz hasonló szelleműségű „Nyugat” című irodalmi újságban Bartók 1911. novemberi szólóestje után, ám ennek ellenére az áttörés nem sikerült, az Új Magyar Zene Egyesület hamvába holt.

Az UMZE sikertelensége nyomasztón nehezedett a XX. századi magyar zenei társadalom haladó szellemű tagjaira. Felélesztésére történt kísérlet az 1930-as évek végén, kedvezőtlen politikai miliőben, s bár a zenetörténet írás az 1960-as évektől időről időre kiemelte az eredeti mozgalom-csíra jelentőségét, nem újult meg az UMZE a kommunizmus évtizedei alatt sem. Bizonyos szempontból a rendszerváltással függ össze, hogy 1997-ben, egy karizmatikus ütőhangszeres művész, Rácz Zoltán, a zeneszerző Tihanyi László és a zenetörténész Wilheim András életre hívta az UMZE kamaraegyüttest, amely az új zene előadására esküdött fel, nevében is emléket állítva az elődöknek, egyben jelezve a repertoár kiválasztásának és megszólaltatásának megalkuvás nélküli, minőségi követelményeit is.

Ha nem is ismétlődött meg az UMZE első, rövid korszakának sikertelensége, tény, hogy az új UMZE fenntartása, működtetése folyamatos problémaként kísérte és kíséri a nemes hagyomány őrízőinek menetelését, annak ellenére, hogy 2006-ban az UMZE, mint együttes tevékenységének folytatásaként jelentős magyar muzsikusok (Ligeti György, Kurtág György, Szőllősy András, Dobszay László, Eötvös Péter, Jeney Zoltán, Rados Ferenc, Perényi Miklós) megalapították az UMZE egyesületet, amelynek elnöke az alakulástól kezdve Vidovszky László zeneszerző.

Az újjáélesztett UMZE (egyesület + kamaraegyüttes) immár több, mint 20 éves tevékenysége a mindig mostoha anyagi források ellenére példa értékű. Az „új magyar zene” eredeti szellemisége jegyében mindenkori céljának tartja a kortárs magyar és nemzetközi zene megszólaltatását, a XX. század kevésbé ismert remekműveinek felélesztését, valamint azt a missziót, hogy emlékezésre méltó zeneszerzői életművekre irányítsa az utókor figyelmét. Az UMZE – legendás előd-szervezetéhez hasonlóan – ugyancsak feladatának tekinti az új magyar zene megismertetését Magyarország határain kívül is. És a jövő? Ma is érvényesek a nagyhatású Bartók-portré festőjének, Berény Róbertnek lelkes szavai, amelyekkel az említett, 1911-ben megjelent, Nyugat-béli cikkét zárja: „Hölgyeim és uraim! Legyenek az UMZE tagjaivá! Járjanak el a koncertjeire. Fizessenek a jegyekért. Meglássák, érdemes.”

Batta András
zenetörténész, a Liszt Akadémia korábbi rektora